Izmény község történelmi múltja

 

A településről az első írásos feljegyzés 1333-1337. évi pápai tizedjegyzékben szerepelt. 1333-1337-ig a pápai tizedszedők járták a pécsi püspökség plébániáit. A keresztes hadjáratok céljaira pápai tizedet szedtek mindazon helyeken, ahol az egyházi javak jövedelmi nyolc aranynál több volt. Ez a pápai tizedjegyzék fennmaradt.

De a néphagyományok szerint a török időben is létezett Izmény. Tót és rác lakossága volt, és a mai falutól kb. 2-3 km-re egy janicsár képző iskola is működött. Erről az időről semmi pontosat nem tudunk, a néphagyományból ismerjük ezt az iskolát is. A falu neve feltehetően szász eredetű, de más forrás szerint nevét egy török birtokos tiszte után kapta, akit Izmirnek hívtak.

A török pusztítások miatt néptelenedett el sok más falu mellett Izmény is. A község lakosságát többször kirabolták, foglyokat ejtettek és megfenyegették őket. Ezután került sor arra, hogy az izményiek 1559-ben Horváth Márk Szigetvár kapitányának panaszos levelet írnak. A levél a lakosság szenvedéseit tartalmazza.

A török kiűzése után, mintegy negyven évig a község csak egy puszta maradt.

Szájhagyomány szerint a mai Izmény előtt volt egy úgynevezett Felsőizmény, öt elhagyott ház állt benne hosszú évtizedekig. Az „Alpesi malom” őrizte a régi emlékét.

A török kiűzése, illetve a Rákóczi szabadságharc leverése után a bécsi udvar tömegesen telepített svábokat Magyarországra. Mária Terézia két okból telepítette őket az országba. Egyrészt az elnéptelenedett, kihalt falvak újra benépesítésének érdekében, hogy ezáltal fejlessze az ország déli részének a gazdaságát, másrészt, hogy a betelepített svábok ellensúlyozzák a többségben lévő „rebellis” magyarokat. Így történt ez Izménnyel is.

1712-ben Döry László és Monostorly Ádám telepítési szerződése alapján sváb telepesek népesítik be Izményt.

Az Izménybe érkező svábok 1719-1724 között vándoroltak be a fekete erdőből, Sandból, Leidheckenből, Wallenhausenből, Echzellből, Würzburgból, Kaiserslautenból (ezek a települések Németország D-i részein lehettek Stuttgarttól kb. 40-50 km-re).

Ezekről a helyekről ideérkező telepeseknek Merzy gróf adott földterületeket (összesen 26 katasztrális holdat). A betelepülő Ágoston hitvallású evangélikus svábok papot is hoztak magukkal, akit Walternek hívtak (vezetékneve ismeretlen, Sinnből származott). Az ide érkező telepesek falunevüket meghagyták, de akkoriban nem Izménynek hívták, hanem Isminnek. A mai neve később alakult ki, mint hivatalos település név. Más forrás szerint a falu neve mindig is Izmény volt és soha nem hívták másképp.

A letelepedett svábok kezdetben fából építhették házaikat (visszaemlékezés szerint Izmény körül sok erdő volt akkor, más irat úgy emlékezik vissza, hogy a falu környékén nem voltak erdők), és nádtető fedhette házaikat. Később vályogból, agyagból építhették otthonaikat – erről már írásos emlékeink is vannak. Ma is sok ház áll, amit a svábok építettek vályogtéglákból.

A sváb telepesekkel hiába érkezett lelkész, istentiszteleteket nem tarthattak, mivel templomuk nem volt és ideérkezésükkor nem is építhettek, mert nem kaptak rá engedélyt. Lelkészlakot sem építhettek, csak egy kis fa kápolnát, ahol kezdetben Walter lelkész is lakott, de ő később áttelepült Kismányokra. Ott evangélikus templomot építettek, amiben az izményieknek is segédkezniük kellett. Nagyobb ünnepeken az egész falu útrakerekedett és lovakon, szekereken vonultak Kismányokra, az Isten tiszteletekre. Konfirmálkozásukat, esketésüket is Kismányokon végezte el az akkori lelkész.

A faluba telepített németek földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. A földművelésre igen jó fekete és sárga agyagos föld állt a rendelkezésükre, aminek gyönge foszfor és nitrogén tartalmát trágyázással javították. A rétek viszont igen silányak voltak, lapályos helyeken feküdtek, amit majd minden évben elöntött a víz.

Az Izménybe telepített svábok tehát építkeztek, gyarapodtak és megteremtették maguknak az új otthonukat.

Ez a megszokott, majd minden bajtól mentes életük azonban nem sokáig tartott, ugyanis 1739. június 3-án felütötte fejét a faluban a kolera (más források szerint a pestis).

A járvány 1739. június 3-tól október 16-ig szedte áldozatait a faluban. Ez idő alatt a falusiak nagy része meghalt, egyes források szerint 7, míg más forrás szerint mindössze 17 ember élte túl a veszedelmes kort.

Ebből az időből több legenda is fennmaradt.

Néhányan megpróbáltak úgy is védekezni, hogy befalazták házaik ajtaját-ablakát.

Kisizmény határában (Izmény és Nagymányok között) volt egy kút. Csak azok menekültek meg, akik nem a falu fertőzött kútjaiból, hanem ebből a kútból ittak és hordták a vizet. A legenda szerint a túlélők a veszedelem elmúltával egy fűzfát is ültettek a kúthoz emlékül, ami az idők folyamán úgy megnőtt, hogy embermagasságban az átmérője 1,5 méter volt.

Más hagyomány szerint a faluban volt egy öreg fa, egyesek szerint 400 éves. A kolera járvány idején egy madár szállt az ágai közé és ezt mondta: „Erce Kranc vit  Pēr mit pumpenēl ve net szó snel.”

Az életben maradottaknak a járvány idején a mucsfai, nagymányoki, kismányoki svábok hordták az ételt. Az ennivalót kivitték a határba és otthagyták. Izményből kimentek az emberek és elfogyasztották.

A túlélők a járvány áldozatait külön temetőbe temették, amely később szántóföld lett. Ennek következtében néha a földmunkánál az ekék kifordítottak néhány csontot vagy koponyát.

Az evangélikus svábok június 3-át és október 16-át Istenek való hálaadásként ünneplik a mai napig. Ezeket a napokat a vezeklés és imádkozás napjának szentelték, és elnevezték Bűnbánati ünnepnek.

Mivel a járvány idején a faluban majdnem teljesen kihalt, újabb családokat telepítettek Izménybe. Néhány család Németországból érkezett, de a többsége a szomszédos sváb falvakból költözött át, pl.: Mucsfáról, Nagymányokról.

Mivel a járvány előtt az izményi telepesek közül sokan elköltöztek a faluból és sok család kihalt a járvány ideje alatt, ma egyetlen olyan sváb család sincs Izményben, melynek ősei 1720-ban telepedtek volna be.

Az Izményt újra benépesítő svábok is mind Ágoston hitvallású evangélikusok voltak. Az ő vallási életük is a kismányoki evangélikus templomban folyt. Többször kérvényezték, hogy építhessenek a falu területén egy templomot, de ezeket a kérvényeket elutasították. Az évek folyamán Walter pap megöregedett és meghalt. Őt egy magyar származású lelkész Bárány István követte 1784-ben, aki mindössze néhány hónapig volt a kismányoki és környékbeli felekezetek vezetője, így Izményé is. Bárány István után Perlitzy lelkész (sajnos az ő vezetékneve is ismeretlen) vette át a felekezetek vezetését 1784-1831-ig. Erre az időre tevődik az izményi evangélikusok egyik nagy öröme és ünnepe is.

II. József kiadta a Türelmi rendeletet és ezzel biztosította az evangélikusok, reformátusok és a római katolikus vallástól eltérő felekezetek vallás szabadságát.

A türelmi rendelet kiadása után 1784-ben a 139 evangélikus hitű izményi család engedélyt kapott, hogy saját templomot építhessen. A templom alapkőletétele 1784. június 13-án történt meg és a szorgos izményiek egy év alatt fel is építették. Felszentelésére 1785. október 28-án került sor, amit Perlitz plébános végzett el. Az újonnan elkészült templom felszentelése majdhogynem népünnepéllyel társult, ugyanis a boldog falusiak 3 nap és 4 éjjen át ünnepelték templomuk felépítését és felszentelését.

A hálás izményiek nem felejtették el, hogy templomuk felépítését II. Józsefnek köszönhetik és emlékére a templom kapu fölé a következő feliratot vésték: „KAISERS GNADE, VOLKES FLEIß HAT DIESE KIRCHE ERBAUET” (A császár kegyelme, és a nép szorgalma építette ezt a templomot).

A templom felépítésében igen sokan segédkeztek és sokan pénzzel vagy egyéb templomi kellékekkel (pl: oltár, oltárterítő, kelyhek …) is támogatták a templom felépülését, berendezését. Ezen személyek közül néhányuk nevét föl is jegyezték az úgynevezett Arany könyvbe – adakozók névsorát tartalmazó könyv – amit ma is féltve őriznek az izményi evangélikus hívők. A templom felépítése utána falubeliek paplakot is építettek.

A templom felépítése után a faluban nem történtek jelentősebb események egészen 1799-ig. Mikor az említett év április 11-én a falu felső részén tűz ütött ki és a nádfedelű házak nagy része a felső végen a lángok martalékává vált. A tűzoltók csak nagy erőfeszítések árán tudták megfékezni a tüzet, ugyanis vízhiánnyal küszködtek. Ennek az volt az oka, hogy kevés kút volt Izményben. A fellelhető adatok a kutak terén is összeütközésbe kerültek. Míg az egyik adat arról panaszkodik, hogy a faluban milyen kevés kút van, addig a másik azzal „dicsekszik”, hogy majdnem minden háznál volt kút.

Ebben az időben a sváb házak felépítése a következő volt: lakóházaikat hosszúkás formában (az utcára merőlegesen) építették vályogtéglából. A házak kezdetben 3-4 végül 5 szobásak voltak. A szobákhoz kapcsolódott egy konyha, vagy egy úgynevezett nyári konyha, mely néha a lakóházzal szemben, az udvar másik oldalán állt. Pajtát építettek gabonatárolónak, majd ezt követte a csirke és birka ól. A nagyobb állatok (lovak, tehenek, birkák) istállója a disznópajtával együtt, a lakóházakra és ól sorra merőlegesen állt. Ezek az ólak mindegyike tetővel, fedéllel rendelkezett.

Az istálló mögött (a lakóház vonulási irányában) kapcsolódott az építménysorhoz a présház és a pince. Az így létrehozott porták több tíz méter hosszúak voltak.

A vályogból, agyagból készített házakhoz a mai falun kívüli földes-gödör területéről hordták, ahol 1920-ig egy kis téglagyár működött.

1832-ben a falu egy új lelkészt kapott Bergman Lajos személyében, aki leváltotta a látása miatt nyugalomba vonuló Peritzy lelkészt (Pozsony mellett Santa Georgemben hunyt el). De még Bergman tiszteletes érkezése előtt az izményi teendőket Kelemen József szászvári, a római katolikus felekezethez tartozó plébános végezte el. Bergman plébános 1832-1893-ig volt az izményi felekezet vezetője.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcból Izmény lakosai sem maradtak ki. Német illetve sváb eredetük ellenére a magyar ügy mellé álltak. Fölfegyverkezték magukat kiegyenesített kaszákkal, vasvillákkal, fejszékkel, hosszúnyelű baltákkal és a Magyarországot ért első támadás idején Perczel Mór seregéhez csatlakoztak, és Ozoránál sikerült megállítaniuk a Róth császári tábornokot és az általa vezetett osztrák-horvát csapattestet. (Pontos információink nincsenek a szabadságharcban résztvevő izményiek számáról, sem arról, hogy 49 után értek-e valamilyen kegyetlenebb megtorló akció a falu lakosságát.)

A falubeli svábok vidám emberek voltak és nem vetették meg a bort sem, hiszen szőlőt termeltek. (Szőlőt Izményben a XIX. század második feléig termesztettek és a megtermelt bor nagy részét Gratzba adták el. Más források viszont arról szólnak, hogy a szőlős lapos helyen feküdt, ezért a termés nem volt a legjobb, és a megtermelt bor iránt nem volt nagy kereslet. A XIX. század végén pedig azért hagytak fel a termeléssel, mert egy gombabetegség kipusztította a szőlőjüket.

Annak tanújelét, hogy az Izményiek szerették a bort, a faluban és a falun kívül létesült kocsmák száma mutatja. A faluban és határaiban három kocsma volt: Zöldfa-csárda, Hangya-pince, Peltzketti csárda.

Az említett csárdákon, kocsmákon kívül még az Öröm-völgyében is mértek bort, mely a földes gödörtől nem messze esett. Az említett helyet azért nevezték öröm völgyének, mert esténként a finom és olcsó bort iszogatók dalolása behallatszott a faluba. Ezt a környéket a betyárok is igen kedvelték. Gyakran lecsaptak a lengyel-apari úton utazókra, mely Izmény határában húzódott, de nem ment keresztül a falun.

Egyes források szerint a Zöldfa-csárda volt a betyárok találkozó helye, ahol is elosztották maguk között a rabolt zsákmányokat, más forrás szerint viszont ennek a csárdának a tulajdonosát és családját kiirtották. Biztosat tehát nem mondhatunk a betyárok felől, mindössze egy teljes részleteiben lejegyzett támadásról tudunk, amit 1860. március 19-én este követtek el egy izményi paraszt udvar ellen.

 

A kiegyezés után a falu mind gazdasági, mind vallási téren fejlődött. Vallási téren: Bergman tiszteletes 1889-ben Rudolf trónörökös halálakor az Istentiszteleten igen szép és megindító prédikációt mondott. Nem tudni, hogy ennek a szentbeszédnek köszönhetően, de még az említett évben Bergman Lajos lelkészt I. Ferenc József kitüntette a Ferenc-József díjjal.

A falu vezetése bírából, egy másodbírából, egy pénztárosból, árvaházi felügyelőből, négy paraszt esküdtből, egy zsellér esküdtből, húsz bizottsági (tíz legtöbb adót fizető ember) tagból állt.

A faluban állt egy tűzoltószertár, melyben volt egy külön zárkának épített rész. A zárkába a bíró ítélete szerint csukták be az embereket. Legutoljára a bíró – feljegyzés szerint – 1880-ban töltötte meg több személlyel a börtönt. Ők azért kerültek a zárkába, mert egy téli este köteleket húztak ki sokfele a faluban és későn este egy községi elöljárósági tanács után a hazafelé siető képviselők hasra estek bennük.

Ezekben az időkben a XIX. század második harmadában Izmény községben sok mesterember és kézműves élt és dolgozott. Volt kovács, asztalos, cipész, szabó, bognár, kőműves, szíjgyártó, pintér, takács és szövő. Az asszonyok és a lányok a hosszú téli estének munkájuk elvégzése után horgoltak, szőttek és kötöttek. A hétköznapi ruhadarabok készítésénél nem igen figyeltek a művészi kidolgozásra. Ellentétben viszont az ünnepnapi ruhájukat igen szépen készítették el. A ruházatuk a következőképpen nézett ki:

A férfiak ünnepnapokon megborotválkoztak, hajuk körbe volt levágva és a vállukig ért. Kék kabátot, fehér inget, szőrmesüveget, nadrágot és csizmát viseltek. A nők magasított bóbitás fejdíszt hordtak, amit hátul lelógó színes szalagokkal díszítettek. Ezen kívül fehér inget, bő szoknyát és alsószoknyát viseltek.

Mezőgazdaságban dohányt és repcét termeltek előszeretettel az ugaron hagyott területeken, de más gabonanövényeket is termeltek. A faluban állt egy szélmalom 1915-ig, aminek segítségével sajtolták ki a repcéből, dióból, mákból az olajat, amit felhasználtak az olajos sütemény készítéséhez, valamint világításhoz, főzéshez. Ezek mellett jelentős kereskedelmet is lebonyolítottak a kisajtolt olajakkal. A gyümölcstermelés is igen jelentős volt Izményben. Nagy szőlősök és több pincesor volt a falun kívül, amíg a gombabetegség meg nem támadta a szőlőt. Termesztettek almát, körtét, szilvát, diót és más gyümölcsöket. A gyümölcsösben – ami a falunk kívül volt – az izményiek csoportosan jártak ki.

A növénytermesztés mellett az állattenyésztés is szépen fejlődött. Az állatállomány mindig nagyobb lett, és az állatok tenyésztésének színvonala magasabb fokon állt, mint az előző években. A legfontosabb tenyésztett állatok: tehén, ló, juh, sertés.

A falu lelkészét Bergman Lajost 1894-ben egy lajoskomáromi Szabó nevezetű lelkész követte az izményi evangélikus fília élén, majd 1934-ben Hoffman Ernő váltotta fel, aki a svábok kitelepítése alatt Izményben élt.

Izménynek a századfordulón pontosan 1000 lakosa volt. Virágzott és fejlődött, figyelte a politikát, eseményeket. 1898-ban Elisabet királynő meggyilkolásakor a királynő emlékére nyolc hársfát ültettek a téglaégető fölé a legelőre. Az első világháború harminckilenc embert követelt a faluból, akik vagy elestek vagy eltűntek. A világháború után Izményben egyre több őskori, illetve újabb kori leleteket találtak. Az 1930-as évek elején találtak egy kőbaltát a kőkorszakból. Sötétszürke csiszolt kőből készült, melynek hossza körülbelül 12 cm. Szépen kimunkált darab volt

1936-ban az Izményt és Györét összekötő út építésekor a 4-es kilométerkőnél ókori, népvándorlás korabeli sírokat találtak. A szekszárdi múzeum munkatársai ásatásokat végeztek, de a sírok legnagyobb része üres volt, így az ásatások jelentősebb eredmény nélkül fejeződtek be.

1935-ben a földes gödörben, a lebontott téglagyár közelében egy ülő fegyveres katona csontvázát találták meg, sajnos az írás nem szól arról, hogy melyik korból származott, és milyen katona volt.

Az első világháború után megváltozott a falu arculata. A községben a faluházával szemben létesítettek egy kertek – községkertet, ami a világháborúban elesett izményiek emlékét őrizte.

A két világháború közt Izményből sokan elköltöztek a szomszédos sváb községekben (Bonyhád, Kistormás), vagy még messzebb (pl.: Szlavónia), ahol az izményi földterületeik többszörösét tudták megvásárolni. Az itt hagyott földterületeiket az itt maradottak felparcellázták és egymás között felosztották. Ezekben a földekben a már korábban is kedvelt takarmánynövényeket (rozs, búza, zab, kukorica) termesztették. De termeltek még burgonyát, lucernát és cukorrépát is. A falubeliek ezekben az időkben nem egyformán adóztak, hanem mindenki a földterületeinek minősége szerint. Ezt nevezték aranykorona-foknak. Ehhez az adóhoz csatlakozott még a megyeadó és a községadó is.

A második világháború alatt Izményből 46 katona veszített életét.

Az 1945. augusztus 2-áig aláírt Potsdami megállapodások a faluban élő sváb lakosságot is érintett és részükre az áttelepítést írta elő.

Magyarország még alig szabadult fel, mikor április 13-án az izményi kisbíró végigdobolta a falut, hogy a falu minden lakója vonuljon ki a földes-gödörhöz, mert fontos bejelentést tesznek. Mikor a falu lakói az említett helyen megjelentek, már ott volt néhány, magukat partizánoknak valló és úgy is öltözködő fegyveres személy teherautókkal, és a györei község egyik újdonsült kommunista vezetőjével. Megparancsolták az izményieknek, hogy mindenki azonnali hatállyal hagyja el a házát és az ő kíséretük alatt vonuljanak a lengyeli kastélyba. A falusiak engedelmeskedtek, felszálltak a teherautókra, amik a fent említett helyre szállították őket. Az izményi svábok két hetet töltöttek a lengyeli kastélyban, ahonnan az aztán elengedték őket. Sokan közülük nyugatra (Németországba) távoztak, bizonyos részüket deportálták Szovjetunióba (innen viszont legtöbbjüket nyugatra menekítették), más részük pedig hazatért Izménybe. Ők megdöbbenve tapasztalták, hogy házaikat elfoglalták, beleköltöztek a székelyek. Saját házaikba nem költözhettek vissza, csak azokat foglalhatták el, amit az ötös bizottság juttatott nekik. A svábok igen megalázott helyzetben érezhették magukat, mert egy írásos emlékben a szerző a betelepített székelyeket csángóknak és nomádoknak nevezet. De tudni kell, hogy Izménybe soha nem telepítettek csángókat. A kitelepítések után Izményben 73 sváb család maradt.

1945-46 után a mezőgazdaság és a faluhoz tartozó területek a székelyek kezébe kerültek.

A svábok és a betelepült székelyek között kezdetben kisebb összezördülések lehettek, de ha voltak egyáltalán ilyenek, azok nem tarthattak sokáig, hiszen a svábok belátták, hogy az székelyek is elűzöttek, otthonaikból kitelepítettek. Az evangélikusok megtartották templomukat és istentiszteleteiket ott végezték. Külön egyházközséget képeztek 1968-ig, azóta tartoznak a nagymányoki evangélikus egyházközséghez.

Miután a történelem viharai egymás mellé, egy faluba sodorták e két népcsoportot, békében és barátságban élnek egymással. Keverednek, s nem veszik figyelembe azt, hogy melyikük milyen származású.

 

Bukovinai székelyek

A székelyeket a XVIII. század végén és a XIX. század elején költöztette Bukovinába (Andrásfalva, Fogadjisten, Isten segít, Hadikfalva, Józseffalva helységekbe) a bécsi udvar az 1764-es mádéfalvi veszedelem után. (Mádéfalván a határőrség szervezésekor Sisakovis császári tábornok az ellenkező székelyek közül kb. 400 személyt legyilkoltatott.)

Az 1777 és 1786 között Bukovinába telepített székelyek a határőrség szervezésekor kerültek a bukovinai falvaikba. Az ő betelepítésüket Hadik András (Erdély katonai kormányzója királyi biztosa és a bécsi udvar haditanács elnöke) szervezte az öt faluba. A betelepített székelyek feladata többek között az erdélyi, illetve a magyar határ fegyveres védelme volt. Ezeket a falvakat elnevezték határőr falvaknak.

A falvakban igen buzgó vallású emberek éltek. Így volt ez Andrásfalva esetében is, ahonnét az Izménybe telepített székelyek származtak. András falván a lakosság ¾-e római katolikus, ¼-e pedig református vallású volt. A székelyek igen sokáig éltek Erdélyben, távol hazájuktól, ahol földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak és kialakították gazdag népviseletüket, művészetüket, saját életüket a határ őrzése mellett.

Többször szerettek volna már Magyarországra visszatelepülni, ’hazajönni’, de segítségért kiáltó hangjuk valahogy soha nem talált megértő fülekre egészen 1941-ig.

A második világháború már véresen zajlott 1941 márciusában, mikor is megkezdődtek a bukovinai székelyek hazatelepítése Erdélyből a Magyar Kormány utasításának értelmében. A menekülés előtt 1940-ben 593 család (2517 ember és 1120 gyerek) élt András falván. A székelyeket a volt Dél-Magyarországi területekre Bácskába telepítették, amit a magyar csapatok visszafoglaltak Szerbiától. A székelyek áttelepítése 1941 márciusától-májusáig tartott. Az emberek vonatokon érkeztek Bácskába. Az utolsó családok 1941. május 15-e körül érkezett meg. bácskában a volt falubeliek összetartottak, a faluközösségek együtt maradtak. Új községeket hoztak létre, vagy kiűzött szerb falvakba, vagy pedig saját maguk által épített házakba, falvakba költöztek be. Az itteni falvaknak is vagy régi falujuk nevét adták, vagy a régihez igen hasonlókat (ilyen volt például Andrásmező is, ahol nagyrészben a volt Andrásfalvi székelyek települtek le, és akiknek nagyobb része az 1944-45-ös bácskai kitelepítés után, hosszú és keserves megpróbáltatások közepette jutott el Izménybe).

Az Erdélyből áttelepített székelyek 1941-44-ig éltek Bácskában. A németek visszavonulni voltak kénytelenek, ugyanígy a magyar csapatoknak is hátrálniuk kellett Szerbiából és Bácskából. Mikor a magyar csapatok Bácskán is átvonultak, felszólították a polgári lakosságot, - ami túlnyomó részt székelyekből és magyar nemzetiségűekből állt -, hogy hagyják el házaikat és falvaikat, mert nincsenek biztonságba a szerb partizánoktól. Akik szót fogadtak, rögtön pakolták kis csomagjaikat, ami ráfért egy lovas szekérre és családjukkal elindultak Magyarország felé. Sokan gyalog, mezítláb kis batyujukkal a hátukon igyekeztek Magyarországra, ahol is már úgy vélték biztonságban érezhetik magukat. Voltak viszont olyan emberek, családok is, akik nem hallgattak a figyelmezető szóra, és nem hagyták el otthonaikat (pl. Andrásmezőn is), ezekről az emberekről viszont azóta sem hallottak semmit, valószínű, hogy a szerb partizán egységek kivégezték őket.

Az 1944-45-be Magyarországra érkezett bukovinai származású székelyek kezdetben Fejér, Vas, Zala megyébe kerültek, más részük Érdre és környékére. Végleges helyüket Magyarországon 1945-47-ig foglalták el Tolna, Baranya és Bács megyében.

Izménybe is ekkor 1945. április 13-20-a között érkeztek. (A faluba érkező székelyek névsorát IDE kattintva olvashatja.) A betelepülő székelyek a svábok házait, bútorait, tulajdonait vették birtokukba, amelyet mind kijelölték nekik. Mikor ők a faluba értek, nem tudták, hogy melyik család melyik házba kerüljön, ennek a kérdésnek a megoldására hozták létre az ötös bizottságot, aminek a vezetője Palkó Orbán volt. Azért választhatták őt a székelyek, mert állítólag igen erélyes ember volt. Az ötös bizottság végigjárta a faluban lévő üres sváb házakat és kijelölt mindenkinek egyet, attól függően, hogy mekkora családja volt. A svábok házaikba került székelyeknek ismét újra kellett kezdeniük életüket.

Papuk és templomuk nem volt. Egyházjogilag a szomszédos Aparhoz tartozott Mucsfával együtt. (Az említett településekre is andrásfalvi székelyek kerültek). Az ottani plébános Gartner Elek járt át Izménybe és Mucsfára szentmiséket tartani, vagy pedig Mím Imre, aki ekkor káplán volt Aparon.

1945. szeptember elsejétől Demse Péter klései származású Radauci segédplébános (káplán) járt át Izménybe és Mucsfára misézni. (Demse Péter is a menekülés folyamán került Magyarországra Erdélyből, majd Bácskából. Megfelelő szekér hiányában Jánoshalmáig jutott, ahol is 1945. augusztus végéig maradt. 1945. szeptember 1-től október 2-ig segédkezett Aparon. Demse Péter lelkész 1945. október 21-én került Izménybe. A faluba érkezésekor sem római katolikus templom, sem lelkészlak nem volt.

Demse plébánosnak szereznie kellett egy lakást, ahol élhetett. Mivel saját házat nem tudtak biztosítani számára, László Lőrinc és családjához külön szobába került. Mivel templommal sem rendelkeztek, egy másik gazda házában tartották meg a szentmisét. bizonyos idő múlva a községi kocsmának lejárt a bérlési ideje. A falujegyzője Gábor Béla mivel tudta, hogy a katolikusoknak nincs megfelelő helyük – felajánlotta a kocsmát, melyben bizonyos ideig tarthatták miséiket a katolikus székelyek. Ekkor Demse plébános is átköltözött a kocsmába.

Ez a helyzet 1947-ig állt fent, amikor a faluból kitelepítették az utolsó nagygazda svábokat. Ekkor felszabadult a mai katolikus templom épülete, ami egy Hardvicht nevű család otthona volt. A falu akkori vezetése ezt az épületet a római katolikus egyházközösségnek adta. A plébános tehát ekkor átköltözött az említett házba, melynek fele a templomi részt, másik fele pedig a szolgálati lakást, plébániát képezte. Később kis tornyot emeltek a házhoz, ez kívülről templomformát biztosított a háznak.

Demse plébános úr idejében a hittan órák száma igen magas volt, 2 osztályonként hetenként 16. Erősen fegyelmezte a gyerekeket, aki rosszul viselkedett az a kulcscsomó egyik kulcsával kapott néha a fejére, ezért a gyerekek kulcsospapnak hívták maguk között a lelkészt.

Demse római katolikus pap és az evangélikus Hoffmann Ernő lelkész igen jó viszonyban voltak, összejártak, barátkoztak. Akkoriban az egyházmegyék nem biztosították az ostyát a szentmisékhez, istentiszteletekhez.  A papoknak maguknak kellett az ostyát megsütniük. Izményben a két lelkész együtt, egy ostyasütővel sütötte az ostyát. Ez a szerkezet még ma is megvan a volt evangélikus parókián.

Demse Péter 18 éven keresztül volt izményi plébános. 1963-ban elhelyezték a községből. Őt Kálmán Emil követte, aki 1969-ig volt a faluban plébános. Az ő működése alatt nem történt különösen jelentős dolog az egyházközség vagy a falu életében a TSZ megalakításán kívül. Kálmán atyától 1969-ben Sudár Imre plébános vette át Izményt. 1969-ből Izmény a györei egyházközséghez tartozott. A 70-es években a templomot kibővítették. Izmény 1985-ig tartozott a györei egyházközséghez. 1985-től Bagi Sándor idején Szászvárhoz tartozik. A falu a mai napig Györével, Mázával, Császtával és Tófűvel egyházjogilag összetartozik, és egy papon osztozik a felsorolt falvakkal.

A falu lakosainak nagy része idekerülésük után is földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozott privát kerteken belül. Izményben a termelőszövetkezetet 1960 őszén hozták létre. Ez néhány évig egymaga ’futott’, majd Györével egyesítették és végül 1969-ben létrehozták a Gábor Áron Mgtsz-t, amibe beletartozott Izmény, Györe, Máza, Váralja, Nagymányok és Kismányok.

A pártállam idején a falu lakosságának száma visszaesett, a falu kezdett elöregedni. Ennek az volt az oka, hogy az akkori vezetés nem mért ki házhelyeket, telkeket, habár nagy szükség lett volna rájuk (igénylők voltak) és rövid időn belül 60 család költözött el a szomszédos településekre (Bonyhád, Nagymányok, Máza).

Izmény az 70-es évek végétől a 80-as évek elejétől Györével közös tanácsi irányítás alatt állt. Izmény tehát nemcsak egyházjogilag, hanem polgárjogilag is közös községet alkotott Györével 1989-90-ig.

Ugyanis a falu 1990-ben megszavazta a Györétől való elválást és megválasztotta a falu polgármesterét és elöljáróit.